Vannak pillanatok, amikor az élet finoman visszaküldi azt, amit valaha magunk mögött hagytunk.
Nem fájdalmasan. Nem fenyegetően. Csak úgy… kissé ironikusan. Egy apró mosollyal a sarkában, mintha azt mondaná:
„Na, ismerős?”
Olyan ez, mint amikor évekig gyakoroltál valamit – bátorságot, határhúzást, őszinteséget, konfliktuskezelést – és most végignézed, ahogy valaki másnak ugyanott kell átmennie. A helyzet ismerős.
A dinamika ismerős. Az érzés is ismerős. De most nem te vagy benne – csak figyeled. És nem a káröröm, hanem a mély megértés és egy csipetnyi derű az, ami előjön.
Mert te már tudod, hogy milyen nehéz kiállni magadért.
Tudod, milyen az, amikor összeszorult gyomorral mégis elmondod, ami benned vanTudod, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy valakivel őszintén beszélj egy feszültségről – főleg akkor, ha a másik épp az, akit nem akarsz megbántani.
És most ott ülsz, és nézed, ahogy másvalaki próbál lavírozni egy hasonló helyzetben. Néha bénán. Néha ügyetlenül. Néha bátortalanul. De próbálja. És te nem avatkozol közbe. Mert már megtanultad, hogy nem mindig az a segítség, ha segítesz. Néha az a legnagyobb szeretet, ha hagyod, hogy valaki saját maga jusson el a megoldásig.
A karma néha nem csap vissza. Néha csak visszakacsint.
És ha figyelsz, észreveszed benne a humort. A bölcsességet. A ritmust.
És azt, hogy talán most egy kicsit te is megérkeztél önmagadhoz.
Legutóbbi hozzászólások