A világban, és különösen az önismereti–segítői térben, egyre gyakrabban találkozunk olyan kommunikációval, amely nem az értékteremtésre épül, hanem mások értékének megkérdőjelezésére.
Mintha az válna az érvényesülés új formájává, hogy valaki elmondja:
„én már nem vagyok olyan, mint ők”
„én már tudok máshogyan”
„a többiek rosszul csinálják – én jobban.”
Pedig az igazi erő nem ott mutatkozik meg, ahol másokat lehúzunk – hanem ott, ahol önmagunkból merítünk.
Nem attól lesz valaki hiteles, hogy megmondja, mások mit rontanak el – hanem attól, hogy szilárdan képviseli a saját értékeit anélkül, hogy bántana.
A másik kritizálása nem emel fel.
Rövid távon talán láthatóbbá tesz,
de hosszú távon megkérdőjelezi a belső iránytűt.
Ha valaki valóban az örömről, jelenlétről, tudatosságról beszél – hogyan fér bele abba mások leértékelése?
A közösségi térben óriási felelősség hárul azokra, akik követőkkel, hallgatósággal, kliensekkel rendelkeznek.
Mert egy-egy poszt nemcsak vélemény –
hanem irányt mutat.
Közösséget formál.
Szemléletet alakít.
És ahogy egy segítő bánik más segítőkkel,
az egész szakmát minősíti.
Mi történik, ha a hitelesség új fokmérője az lesz,
hogy mennyire tudjuk a többieket hiteltelennek nevezni?
És mi marad abból a térből,
ahol az együttérzésnek, a különböző utak tiszteletének, az árnyalatoknak is helye volt?
Nem kell minden irányzatot szeretni.
Nem kell minden módszert követni.
Nem kell minden emberhez kapcsolódni.
De mindig kellene maradni egy alapvető tiszteletnél.
Mert az, ahogyan másokról beszélek, engem mutat meg.
És ha másokat lealacsonyítva próbálok felemelkedni,
nem leszek magasabban – csak mások fölé helyezem a saját árnyékomat.
Építeni lehet csendből.
Jelenlétből.
Hitből.
Nem kell hozzá támadás.
Nem kell hozzá minősítés.
Nem kell hozzá elhatárolódás.
Csak belső tartás kell. És méltóság.
Ha ezt vissza tudjuk hívni,
visszatérhet valami fontos:
Egy olyan tér,
ahol nem a hangerő számít, hanem az igazság.
Nem a szerep, hanem a jelenlét.
Nem a hasonlítgatás, hanem a hitelesség.
Legutóbbi hozzászólások