Élt egyszer egy asszony, aki szívből hitt a szeretetben. Úgy gondolta, ha elég jót ad, ha türelmes, figyelmes és odaadó, akkor a másik is ugyanígy fogja szeretni. Hitte, hogy az őszinte szeretet majd egyszer visszatér hozzá.
Ezért rendszeresen ő lépett hátra. Ő alkalmazkodott. Ő engedett. Ő mondott le. Nem harcból, nem kényszerből – hanem mert úgy érezte, így helyes, így szeretetteljes.
Sokáig nem vette észre, hogy közben lassan elfogy belőle valami. Szándékos bántások nem érték. Inkább a mindennapok rejtett aránytalanságai. Az a sok apró helyzet, amikor a másik igénye fontosabb lett az övénél. Az a sok döntés, ahol az ő szava halkabb maradt. Az a sok nap, amikor háttérbe húzódott, mert hitt abban, hogy ha ő tesz többet, a másik majd követi a példáját és viszonozza a kedvességet.
Csakhogy a szeretet egyre inkább egyoldalúvá vált. Ő adott – a másik elfogadta. Néha hálával, máskor megszokásból. De sosem azt kapta vissza, amire igazán vágyott. Nem azt az érzelmi töltést, nem azt a biztonságot, nem azt a mély szeretetet, amit a szíve keresett.
És ekkor lassan repedezni kezdett benne valami. Nemcsak az önbizalma, hanem az önszeretete is. Egyre inkább úgy érezte: őt nem szeretik. Mintha a szíve üresen kongott volna.
Aztán, amikor már egészen össze volt törve, hirtelen megszólalt benne egy vékony, tiszta hang. Egy hang, ami addig csendben volt, de most erősen, kérlelhetetlenül szólt hozzá:
„Valakinek veled is foglalkoznia kellene. Te is megérdemled a szeretetet.”
Ez a hang rádöbbentette. Hogy egész életében mindenki mással törődött, csak önmagával nem. Hogy a szíve mindenki másért dobogott, de sosem önmagáért. És hogy van valaki, aki biztosan vele lesz élete végéig. Van valaki, aki hűséget és szeretetet tud adni neki, ha végre figyel rá. Ez a valaki – ő maga volt.
És ekkor értette meg: így nem folytathatja tovább. Nem hagyhatja cserben saját magát – mert ezt más bármikor megteheti vele. Bárki más elfordulhat tőle, bárki más elengedheti a kezét. De ha ő maga is cserben hagyja magát, akkor hogyan is várhatná, hogy mások ne tegyék?
Ezért döntött úgy, hogy többé nem hagyja el saját magát. Szertartást teremtett, ahol kimondta az igent önmagára.
Igent mondott az önszeretetre.
Igent mondott az önazonosságára.
Igent mondott arra, hogy vigyázni fog magára, testére és lelkére.
Igent mondott a saját biztonságára, belső békéjére és méltóságára.
Igent mondott arra, hogy megérdemli a szeretetet – és hogy ezt először önmagától fogja megkapni.
Ez volt a legfontosabb döntés, amit valaha meghozott: többé soha nem fordítja el a tekintetét önmagától.
Elérkezett a nap. A nagytétényi kastélyhoz mentek, a Dunapartra. Barátok és családtagok kísérték. Oltárt építettek kendőkből, szobrokból, apró kincsekből. A levegő tele volt várakozással, mintha a Duna hullámai is tanúi akarnának lenni a nagy eseménynek.
Menyasszonyi ruhát öltött. De mivel a part sárban állt, fekete gumicsizmát húzott hozzá. Rózsaszín esőkabátban, lila esernyővel lépett a vízbe. Nevetett, ugrált, fotózkodott. A szentség és a játékosság ritka találkozása volt ez, felszabadító és mély.
És ott, a folyó partján kimondta az esküt:
„Esküszöm arra, hogy szeretlek, és hűséges leszek hozzád.
Megfoglak vigasztalni, melletted fogok állni, ha elgyengülnél.
Figyelek az igényeidre, a vágyaidra, az érzéseidre. Vigyázok rád kívülről-belülről, hogy sokáig itt lehess ezen a földön.
Kijelentem, hogy csodálatos ember vagy, és megérdemled a legjobbat.
Örülök, hogy itt lehetek veled, és hogy szerethetlek – csak önmagad miatt.
Szeretem, amilyen vagy.”
A szél belekapott a kendőkbe, az eső csepegett, a Duna hullámzott. A jelenlévők tudták: itt valami végérvényesen megszületett. Egy nő önmagára mondott igent.
És ez az igen több volt egy eskünél. Ez az igen azt jelentette, hogy soha többé nem hagyja el önmagát. Hogy a szeretet nem valami távoli ígéret, hanem egy forrás, ami benne fakad fel. Hogy a biztonság nem másoktól függ, hanem abból születik, hogy képes a saját kezét tartani.
Ez az igen arra szólt, hogy nem kell szerepet játszania többé.
Ez az igen arra szólt, hogy ő is méltó arra a figyelemre és gondoskodásra, amit eddig másoknak adott.
Ez az igen az életére szólt – arra, hogy bátran, tisztán és szabadon lép tovább, és többé nem mond le magáról senki kedvéért.
Mert ha önmagát választja, akkor tudja igazán választani az életet is.
Ha önmagát szereti, akkor tud tisztán szeretni másokat is.
És ha önmagának hűséget fogad, akkor minden kapcsolata is tisztábbá, őszintébbé válik.
Azóta telt az idő. És ő valóban megérkezett önmagához. Már nem várja kívülről a szeretetet, a biztonságot, a békét. Mert megtapasztalta: mindezt képes önmagának megadni. És ahogy ez a belső biztonság megszületett, úgy változott meg körülötte minden.
És hogy ki volt ez az asszony?
Most már elárulhatom: én voltam az.
És ma már tudom: a legnagyobb igen, amit valaha kimondhatunk, nem másnak szól.
A legnagyobb igen önmagunknak szól – és ez az igen képes megváltoztatni az egész életünket.
Legutóbbi hozzászólások