Van úgy, hogy találkozunk valakivel, aki egy teljesen más világot képvisel, mint amit mi megszoktunk. Egy olyan emberrel, aki minden pillanatban a saját érdekeit helyezi előtérbe, és soha nem kér bocsánatot ezért. Nem magyarázkodik, nem szégyenkezik, és nem akar jobbnak látszani annál, mint aki valójában.
És amikor figyeljük ezt az embert, belül egyszerre mozdulhat meg a döbbenet, az elutasítás – és valahol nagyon mélyen, egy apró, rejtett irigység is. Mert ez az ember – bármilyen is – szabad. Megengedi magának, hogy úgy éljen, ahogy neki jólesik. Nem akar megfelelni, nem fest szebb képet magáról, egyszerűen csak van, önmagáért.
És ilyenkor elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: én miért is nem engedem meg ezt magamnak? Miért hiszem, hogy mindig tudom, mi a helyes út? Miért gondolom, hogy a hűség, a tisztesség és az igazság csak egyetlen formában létezhet?
És itt, ezen a ponton nyílik meg egy mélyebb felismerés: nem kell senki útját követnem. Nem kell sem a megfelelés láncaiban élnem, sem abban a szélsőségben, hogy kizárólag magamat nézem. Mert létezik egy harmadik út is. Az az út, ahol hűséges vagyok magamhoz, miközben tisztelem a másikat is. Ahol nem tagadom meg a saját vágyaimat, de közben látom és érzékelem, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban. És ha én szabad vagyok, akkor megengedhetem, hogy a másik is szabad legyen. Nem helyette, nem ellene, hanem vele együtt.
Ez az az igazság, ami túlmutat a fekete-fehéren. Ez az az igazság, ahol a szabadság nem önzés, hanem egy szentség: annak a tisztelete, hogy minden lélek a maga útját járja. És amikor ezt megengedem magamnak – a saját hangom meghallását – akkor már nincs szükségem sem lázadásra, sem megfelelésre. Csak az igaz jelenlét marad, amelyben ott vagyok én is, és ott van a világ is.
Talán épp ez az igazi tisztesség. A szabadság, amelyben nem kell választanom önmagam és a másik között. Mert mindkettő fontos – és mindkettő szent.
Legutóbbi hozzászólások