Van az évnek egy szakasza, amely már nem karácsony, de még nem új év. A fények talán még égnek, az ünnep nyoma ott marad a lakásban, az emlékeinkben, de a hang már halkabb, a mozdulatok lassabbak.
Ez az idő nem egyforma mindenkinek.
Van, aki ilyenkor is dolgozik.
Reggel elindul, este hazatér, a napjai nem válnak el élesen a többi hétköznapétól.
A város csendesebb, az utak üresebbek,
de az élet megy tovább, ugyanabban a ritmusban.
Van, aki otthon van, családban, és valóban meg tud pihenni ebben a néhány napban.
A közös étkezésekben, a hosszabb reggelekben, abban, hogy nem kell sietni sehová.
Van tér beszélgetni, együtt lenni,
egyszerűen csak jelen lenni egymás mellett.
És van, akinek ez az idő nehéz.
Ahol az együttlét nem megnyugvást hoz, hanem feszültséget.
Ahol régi mondatok kerülnek elő, régi sebek érintődnek meg, vagy ahol az ünnep éppen a hiányt teszi láthatóvá.
A csend ilyenkor nem pihenés, hanem súly.
A két ünnep közötti napok nem kérik, hogy egyformán érezzünk.
Nem várják el, hogy jól legyünk.
Nem mondják meg, hogyan volna „helyes” megélni ezt az időt.
Egyszerűen ott vannak.
Van bennük valami különös átmenet.
Mintha az év egy pillanatra megállna két mozdulat között.
Már nem az összegzés ideje,
de még nem az újrakezdésé.
Ilyenkor nem gondolatok érkeznek elsősorban, hanem érzetek.
Egy fáradtság, amelyről kiderül, hogy régebb óta velünk van.
Egy belső feszültség, amelyet már nem szeretnénk tovább vinni.
Vagy éppen egy halk felismerés arról,
mi az, ami mégis megtart bennünket.
A két ünnep között nincs elvárás arra,
hogy bármit lezárjunk vagy elindítsunk.
Ez a pár nap inkább olyan, mint egy belső pihenő.
Ahol az év lassan leülepszik bennünk.
Ahol az marad meg, ami valóban a miénk.
Most elég annyi,
hogy megengedjük magunknak ezt az átmeneti időt úgy, ahogyan éppen sikerül megélni.
Őszintén.
Legutóbbi hozzászólások