Vannak kapcsolatok, amelyek nem láthatók a családfán, mégis mélyebbek bárminél.
Vannak emberek, akik nem a vérünkből jöttek, mégis olyan, mintha mindig is hozzánk tartoztak volna.
És vannak pillanatok, amikor megérezzük: a szeretet nem ismeri a genetika határait.
Talán nevelt gyermek az, aki olyan, mintha a szívünkből született volna.
Talán fogadott nagyszülő az, aki valóban nevelt, jelen volt, szeretett – miközben semmiféle vér szerinti kötelék nem fűz hozzá.
Talán barát, társ, mentor az, akit sokkal közelebb érzünk, mint azokat, akikkel közös a nevünk.
Ezek a kapcsolódások lélek szinten születnek.
Ezt úgy mondhatnánk: nem a vér választotta, hanem a szeretet mozdította a lélek felé.
És ha ezek a kapcsolatok tiszták, jelenléttel teliek, valóban gyógyítóvá válhatnak – akár generációkon átívelően.
A kapcsolódás a lélek dolga. A rend viszont a rendszeré.
A családállításban azt is tanítjuk: mindenkinek megvan a helye a rendszerben.
Az édesanya, az édesapa, a vér szerinti nagyszülők – ők pótolhatatlanok. Akkor is, ha nem tudtak szeretni. Akkor is, ha nem voltak jelen. Akkor is, ha más betöltötte helyettük a szerepet a mindennapokban.
Mert a rendszer nem attól működik, hogy ki milyen volt, hanem attól, hogy kihez tartozunk.
És amíg valakit kizárunk, tagadunk vagy elutasítunk, addig a lélek nem tud teljes biztonságban megpihenni.
Ezért olyan fontos, hogy:
– elismerjük a vér szerinti kötelékeket – még ha fájdalmasak is,
– és megbecsüljük azokat a szeretetkapcsolatokat, amelyek az életünk ajándékai lettek, minden rendszerlogikán túl.
A két dolog nem zárja ki egymást – sőt, egymást egészítik ki.
Ha a vér szerinti kapcsolatok a helyükön vannak, akkor tud szabadon áramolni az a szeretet is, amit másoktól kapunk – nevelt gyermekektől, fogadott nagyszülőktől, választott családtagoktól.
És ha a szív kapcsolódik, miközben a rendszer tisztán van tartva, akkor születik meg az igazi belső rend.
Mert nem mindig azok a legközelebbiek, akikkel közös a nevünk.
Van, hogy a vérszerinti családból hozunk ridegséget, bezártságot, ítélkezést.
És van, hogy éppen valaki másban, egy „kívülállóban” találjuk meg az elfogadást, tükröt, lelki otthont.
Ez nem baj. Ez nem hiba.
Ez a lélek útja.
De az igazi béke akkor születik, amikor nem állítjuk szembe a kettőt, hanem megengedjük, hogy:
– a rendszer a helyén legyen,
– a szív pedig szabadon szeressen.
A szeretet szabad. A rendszer szent. És mindkettő gyógyít.
Ha olyan emberek vannak körülötted, akik nem a véred szerintiek, de a szíved szerint hozzád tartoznak – becsüld meg őket.
És ha van olyan személy a rendszeredben, akit eddig nem tudtál elfogadni, nézz rá új szemmel – nem azért, amit adott, hanem azért, mert általa lettél az, aki ma vagy.
A családállítás segíthet helyreállítani a rendet – hogy a szeretet és a hovatartozás ne zárják ki egymást, hanem együtt emeljenek.
Legutóbbi hozzászólások