Felnőttként gyakran visszanézünk a múltunkra. Vizsgáljuk a gyerekkorunkat, a neveltetésünket, a szüleink döntéseit, hibáit, hiányait. Ez természetes, sőt szükséges is lehet az önismereti úton.
De van egy határ, amit ha átlépünk, nem tisztánlátást, hanem belső elakadást teremtünk: amikor ítélkezni kezdünk a szüleink felett.
Azt gondoljuk: „Én majd másképp csinálom.”
„Én nem fogom elrontani, mint ők.”
„Én már most tudom, hogy hogy kell jól szeretni.”
És talán valóban máshogy fogjuk csinálni. Talán tudatosabban, figyelmesebben, több önreflexióval.
De az az érzés, hogy „jobbak vagyunk náluk”, hogy „mi már tudjuk a tutit”, valójában nem fejlődés.
Ez ítélkezés.
És az ítélkezés a legfinomabb formájában is elválaszt.
Elválaszt a szeretettől, az elfogadástól, az alázattól – és paradox módon: elválaszt önmagunktól is.
Mert amikor egy gyermek elítéli a szülőjét, akkor egy darabot elutasít önmagából is. Hiszen belőle származunk. Amit nem tudunk elfogadni benne, azt magunkban sem fogjuk tudni békében hordozni.
Családállításban azt látom újra és újra, hogy a szülőktől való elhatárolódás (pláne morális fölérendeltséggel), meggátolja a felnőtt gyereket abban, hogy teljes erővel jelen legyen az életében. Megreked, ismétel, vagy olyan konfliktusokat vonz be, amelyeket saját ítéletei hívnak életre. Mert amíg a szülőt bíráljuk, addig magunkban sem tudunk megnyugodni.
És van még valami.
Sokszor kiderül, hogy amit fiatalként olyan világosan láttunk és minősítettünk – az később, élettapasztalatként, organikus módon újra felbukkan. És akkor egyszer csak megértjük:
„Akkor anyámnak (vagy apámnak) valójában igaza volt.”
Talán nem az volt az igaza, amit mondott. Hanem amit érzett. Ahogyan óvni akart. Vagy amit nem tudott kimondani, de benne volt a tekintetében.
És lehet, hogy akkor már késő bocsánatot kérni. De soha nem késő másképp nézni rá.
Mit tehetünk felnőtt gyermekként?
– Engedjük meg magunknak a feldolgozást, de ítélet helyett megértéssel.
– Ne várjunk tökéletességet – ők sem kapták meg.
– Lássuk meg a jó szándékot ott is, ahol nem volt jó az eszköz.
– És ha már nem tudunk változtatni a múlton, változtassunk a hozzáállásunkon.
Nem a megbocsátás a cél.
Nem is a hála kierőszakolása.
Hanem az, hogy békén hagyjuk azt a részüket, amit nem értünk – és elfogadjuk azt a részüket, amiből mi magunk vagyunk.
Mert ha ezt megtesszük, akkor valami bennünk is felszabadul.
És a saját életünket is kevesebb ismétléssel, kevesebb harccal, több belső nyugalommal tudjuk élni.
Legutóbbi hozzászólások