Vannak időszakok, amikor úgy érezzük, hogy már nem bírjuk tovább.
Mert már túl sokat tettünk. Túl sokszor próbáltuk újra. Túl sokat cipeltünk mások helyett. Túl sokáig tartottuk magunkat erőn felül.
És ilyenkor a test is elfárad. De elsőként a lélek adja meg a jelzést. Egy csendes sóhajban. Egy belső összehúzódásban. Egy kimondatlan vágyban:
„Jó lenne most megpihenni. Egyszerűen csak lenni.”
Nem mindig kell megoldani, rendbe tenni, harcolni. Nem kell mindig kitartani, újra próbálkozni, erősnek lenni. Van, amikor a legnagyobb szeretet az, ha leülünk magunk mellé. És csak ott vagyunk. Gyengéden. Figyelmesen. Elvárások nélkül.
A lélek nem mindig válaszokat kér.
Néha csak teret kér.
Csendet. Lágyságot. Időt.
A belső béke nem ott kezdődik, hogy mindent megoldunk, hanem ott, hogy végre megengedjük: most nem kell mindent megoldani.
Jogod van megpihenni.
Jogod van ahhoz, hogy most ne te legyél, aki összetartja a világot.
Jogod van csendben lenni.
Visszahúzódni.
Leülni a lelked mellé, és azt mondani:
„Sajnálom, hogy ennyit cipeltél.
Most itt vagyok veled.
És most csak pihenünk.”
Mert aki megtanul gyengéden jelen lenni saját magával, az már nem veszik el a világ zajában.
Aki ad magának teret, szeretetet és pihenést, az belül újra megtalálja a támaszát.
Nem kívülről.
Nem másoktól.
Hanem önmagából fakadóan.
Nem gyengeség, ha megállsz.
Nem önzés, ha most te vagy a fontos.
Nem kudarc, ha azt mondod: elég.
Ez az igazi belső szeretet:
amikor nem hajtunk tovább,
csak hazatérünk önmagunkhoz –
és ott maradunk egy kicsit.
Csendesen. Szelíden. Méltósággal.
Legutóbbi hozzászólások