Mi emberek gyakran szeretnénk segíteni másoknak. Jó szándékból adunk tanácsokat, próbáljuk „jobb belátásra” bírni a másikat, elmondjuk, szerintünk mit kéne másként csinálnia, vagy mit csinál rosszul.
De bármennyire is szeretettel teli a szándék, az esetek döntő többségében nem talál nyitott fülekre. Sőt, gyakran ellenállást, sértődést vagy akár haragot vált ki a másik félből.
Miért érezzük kritikának?
Amikor valakinek azt mondjuk, hogy „ezt rosszul csinálod”, vagy „ezt így kellett volna”, az a másik ember számára általában nem jószándékú segítségnek, hanem kritikának tűnik.
A kritika mögött gyakran azt érzékeli:
• Nem vagyok elég jó.
• Nem fogadnak el úgy, ahogy vagyok.
• Meg akarnak változtatni.
Ez az élmény mélyen, ösztönös szinten veszélyjelzésként jelenik meg. Az agy stresszválaszba kapcsol, és a klasszikus „üss vagy fuss” reakció lép életbe:
• Védekezés,
• Támadás,
• Visszahúzódás.
Ilyenkor beszűkül a gondolkodás, az információ feldolgozása lelassul, és a másik gyakorlatilag semmit nem hall meg abból, amit szeretnénk átadni.
Mi történik ilyenkor?
Ahelyett, hogy valódi megértés születne, egy fal épül fel közöttünk és a másik ember között. Hiába szeretnénk segíteni, ő nem érzi magát biztonságban, nem érzi magát elfogadva.
Így nemcsak a kapcsolat sérül, hanem a másik önbizalma is megrendülhet — és talán épp az ellenkező hatást érjük el, mint amit szerettünk volna.
Mit tehetünk másképp?
A kulcs a szándék és a megfogalmazás.
• Fogadd el a másikat olyannak, amilyen — anélkül, hogy meg akarnád javítani.
• Mondd el, mit érzel, te hogyan látod, de ne mondd meg, hogy mit kellene tennie.
• Adj teret neki: hadd döntsön ő, mit visz el abból, amit mondasz.
• Legyen fontosabb a szeretet és a béke, mint a „technikai” igazság.
Ha úgy tudsz beszélni, hogy a másik közben biztonságban érzi magát, akkor megnyílhat, és valóban képes lesz befogadni azt, amit szeretnél átadni.
Egy kérdés magadhoz
Tudok-e úgy segíteni, hogy közben nem akarom megváltoztatni a másikat?
Legutóbbi hozzászólások