Társadalmunk hajlamos kétfelé osztani az érzéseket: vannak a “jók” – mint az öröm, a szeretet, a nyugalom –, és vannak a “rosszak” – mint a félelem, düh, szorongás, irigység.
De mi van akkor, ha ez a felosztás nem is igaz?
Mi van akkor, ha rossz érzés valójában nem létezik – csak érzések, amik valamit mutatnak, valamire tanítanak, valamire figyelmeztetnek?
Az érzések: nem ellenségek, hanem belső iránytűk
Minden érzésünk valamilyen szükségletünkhöz kapcsolódik.
A félelem például nem gyengeség. A félelem az élet védelmének jele.
Ha félek, az azt jelenti: valami fontos veszélybe kerülhet.
A testem, lelkem jelez, hogy most figyeljek. Hogy reagáljak. Hogy lépjek.
Ezért van, hogy a félelem a túlélés eszköze, és nem a bátorság ellentéte, hanem a tudatosság alapja.
A hurráoptimizmus csapdája – amikor csak a jót akarjuk érezni
Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy „csak a jóra kell koncentrálni”, „a negatív érzések lehúznak”, „engedd el, ami nem szolgál”.
Ez a fajta hurráoptimizmus azonban gyakran nem valódi pozitív szemlélet, hanem az érzések elkerülésének modern formája.
Amikor valaki csak a jót hajlandó érezni, és minden nehéz érzést „negatívként” próbál kiejteni az életéből, akkor valójában leválik a belső iránytűjéről.
A szorongás, a düh, a félelem vagy a szomorúság nem zavaró tényezők – hanem figyelmeztető jelek.
És ha ezeket nem halljuk meg, ha nem vesszük komolyan, zsákutcákba sodródhatunk.
Mert ahol nincs fájdalom, ott gyakran nincs őszinteség sem.
Az akaratosság például lehet önvédelem is
Sokan negatívan bélyegzik az „akaratosságot”, pedig ez is csak egy forma:
az önérvényesítés energiája.
Amikor az ember akaratos, sokszor nem arról van szó, hogy másokat akar irányítani – hanem magát szeretné megőrizni.
Az akaratosság tudatosan használva válhat belső iránytartássá,
a „nem” kimondásának bátorságává, a határhúzás erejévé.
A düh nem rombol – ha figyelünk, mire mutat
A düh akkor válik veszélyessé, ha elnyomjuk, vagy kirobbanásban éljük meg.
De maga az érzés? Nem más, mint a határaink megsértésére adott jelzés.
A düh segít azt mondani: „Ez így nem jó nekem.”
Segít felállni, kiállni, és mozdulni.
Ha megtanuljuk meghallani a düh üzenetét, nem elnyomni, nem szégyellni, hanem tudatosan kezelni, akkor a düh az egyik legnagyobb belső erőforrásunkká válhat.
Az érzések nem hibák – hanem térképek önmagunkhoz
Ha elkezdünk úgy nézni az érzéseinkre, mint belülről jövő jelzésekre,
akkor már nem akarjuk „legyőzni”, „eltüntetni” őket – hanem meghallgatjuk.
És ha meghallgatjuk őket, akkor meghalljuk azt is, amit a lelkünk mondana.
Mert minden érzés – még a legnehezebb is – egy mélyebb igazsághoz visz közelebb.
Nincs rossz érzés. Csak érzés, amit még nem értettünk meg.
Az érzéseink nem bántani akarnak minket.
Épp ellenkezőleg: ők azok, akik minden nap a kezünket próbálják megfogni.
A kérdés csak az:
Merjük-e megfogni a kezüket, és elindulni velük önmagunk felé?
Legutóbbi hozzászólások